9. Fejezet - Nyomtatás

Ebben a szakaszban a nyomtatók csatlakoztatásának lehetséges módozatairól esik szó. Beszélni fogunk mindenféle portokról és kábelekrõl, és a FreeBSD rendszermagjának az egyes nyomtatók használatához szükséges beállításairól is.

Ha korábban tudtuk csatlakoztatni a nyomtatónkat, és más operációs rendszerekkel már sikeresen nyomtattunk is vele, akkor rögtön ugorhatunk is a Szoftveres beállításokat tartalmazó szakaszra.

Ebben a fejezetben tárgyaljuk a FreeBSD-ben található LPD nyomtatási rendszer mûködéséhez és a nyomtatáshoz szükséges szoftveres beállításokat.

Íme az elvégzendõ lépések rövid vázlata:

A párhuzamos csatolófelület használata esetén választhatunk, hogy a FreeBSD milyen módon tartsa a kapcsolatot a nyomtatóval: megszakításokkal vezérelje (interrupt-driven), vagy esetleg folyamatosan kérdezgesse (polled). A FreeBSD általános meghajtója (lpt(4)) a ppbus(4) alrendszert használja, ami a portot a ppc(4) meghajtón keresztül vezérli.

A megszakításos módszer valamivel gyorsabb, azonban cserébe lefoglal egy értékes IRQ vonalat. A HP újabb nyomtatói állítólag nem mûködnek megfelelõen ilyen módban, valamilyen (pillanatnyilag még nem teljesen tisztázott) idõzítési probléma miatt. Ezért az ilyen nyomtatóknak is valószínûleg a lekérdezéses módszert kell használniuk. Más nyomtatók pedig, habár mûködnek mind a két módszerrel, hihetetlenül lassúak a megszakításokkal.

Kétféleképpen állíthatjuk be a kommunikációs módot: a rendszermagon keresztül, vagy az lptcontrol(8) segédprogrammal.

A rendszermagban így állíthatjuk be a kommunikációt:

A kommunikáció módjának beállítása az lptcontrol(8) programmal:

Ha ezeket a parancsokat berakjuk az /etc/rc.local állományunkba, akkor azzal a rendszer minden egyes indítása során beállítjuk a számunkra megfelelõ módot. Errõl többet az lptcontrol(8) man oldaláról tudhatunk meg.

Még mielõtt nekilátnánk a nyomtatási rendszer beállításának, bizonyosodjuk meg róla, hogy az operációs rendszer képes adatokat továbbítani a nyomtatónak. Sokkal könnyebb egymástól függetlenül megvizsgálni a kommunikáció és a nyomtatási rendszer mûködését.

A nyomtatót úgy tudjuk kipróbálni, ha küldünk neki valamilyen szöveget. Az lptest(1) tökéletesen megfelelõ akkor, ha olyan nyomtatónk van, amely azonnal kinyomtatja a kapott szöveget. Ez a program 96 sorban létrehozza mind a 96 kinyomtatható ASCII karaktert.

A PostScript® (vagy más egyéb nyelvet ismerõ) nyomtatóknak azonban ennél kifinomultabb próbára van szüksége. Erre a célra tökéletesen megfelel egy olyan kisebb PostScript® programocska, mint például ez:

Ezt a PostScript® kódot nyugodtan elmenthetjük egy állományba, amelyet aztán a késõbbi szakaszokban megjelenõ példák szerint használni is tudunk majd.

Csatlakoztattuk a nyomtatónkat, a mûködtetéséhez beállítottuk a rendszermagot (amennyiben erre szükségünk volt), és tudtunk neki adatokat küldeni. Most már készen állunk arra, hogy LDP alkalmazáson keresztül beállítsuk a nyomtató hozzáférésének vezérlését.

Az LPD beállításait az /etc/printcap állományban találjuk. Az LPD nyomtatási rendszer minden egyes mûvelet elõtt beolvassa ezt az állományt, ezért a benne végzett módosítások szinte azonnal életbe is lépnek.

A printcap(5) tartalma könnyen érthetõ, a /etc/printcap állományt egyszerûen módosíthatjuk a kedvenc szövegszerkesztõnkkel. A felépítése teljesen megegyezik a többi hozzá hasonló állományéval: ilyenek például a /usr/shared/misc/termcap és a /etc/remote. Az itt alkalmazott formátum teljes leírását a cgetent(3) man oldalon találjuk.

A nyomtatási rendszer egyszerû beállítása az alábbi lépésekbõl áll:

A felhasználók gyakran arra számítanak, hogy bármelyik általuk elérhetõ nyomtatón képesek nyers szöveget kinyomtatni. Az LPD alkalmazással kapcsolatban álló programok is általában ugyanezt az elgondolást követik. Ha egy saját nyelvvel rendelkezõ nyomtatót akarunk telepíteni, de a nyomtató saját nyelvén és a nyers szöveg formájában érkezõ nyomtatási feladatok is rendesen ki akarjuk nyomtatni, akkor mindenképpen javasoljuk, hogy illeszünk még egy további lépést is ebbe a sorba: illesszünk a rendszerbe egy nyers szövegrõl automatikusan PostScript® (vagy más egyéb) nyelvre tolmácsoló programot. Errõl a Szöveges nyomtatási feladatok PostScript® nyomtatókon címû fejezetben olvashatunk.

Ahogy már korábban is jeleztük, a szûrõ egy olyan végrehajtható program, amelyet az LPD indít el, amikor a nyomtatóval eszközfüggetlen módon kommunikál.

Amikor az LPD egy feladat elvégzése során ki akar nyomtatni egy állományt, akkor elindít egy ilyen szûrõprogramot. A szûrõ szabványos bemenetére elküldi a kinyomtatandó állományt, a szabványos kimenetét a nyomtatóra, a szabványos hibajelzéseit pedig egy naplóállományba irányítja (ez utóbbit az /etc/printcap állományban az lf tulajdonsággal adhatjuk meg, vagy alapértelmezés szerinti a /dev/console állományba kerül).

Az LPD a használni kívánt szûrõt és annak paramétereit az /etc/printcap állományban felsoroltak vagy az lpr(1) parancssorában megadottak szerint választja ki. Például, ha a felhasználó a lpr -t parancsot adja ki, akkor az LPD a célként megadott nyomtatónál szereplõ tf tulajdonság által megadott troff szûrõt kezdi el használni. Amennyiben a felhasználó egyszerûen csak nyers szöveget akar nyomtatni, akkor az if szûrõnek kellene elindulnia (ez viszont csak részben igaz: lásd Kimeneti szûrõk).

Háromfajta szûrõ jelenhet meg az /etc/printcap állományban:

A szûrõk ki is tudnak lépni a következõ kódokkal (exit status):

A FreeBSD kiadásokban megtalálható /usr/libexec/lpr/lpf szövegszûrõ képes a kapott szélesség és hossz paraméterekkel megállapítani az oldaltöréseket és a nyomtató használatát nyilvántartani, amihez a hozzáférés, gépnév és nyilvántartás adatait használja fel.

Amikor majd igyekszünk mellé újabb szûrõket beszerezni, ne felejtsük el ellenõrizni, hogy együtt tudnak-e mûködni az LPD-vel. Ha a válasz igen, akkor a fentebb említett paraméterek mindegyikét ismerniük kell. Az általános használatra készült szûrõk készítése során mi magunknak is be kell tartanunk ezeket az elvárásokat.

Ha csak egyedül dolgozunk a számítógépen és PostScript® (vagy bármilyen más nyelvet ismerõ) nyomtatónk van, valamint megígérjük, hogy soha nem küldünk sem mi, sem pedig nem küldetünk semmilyen más programmal nyers szöveget a nyomtatóra, akkor átléphetjük ezt a szakaszt.

Ha viszont egyaránt akarunk küldeni PostScript® programot és nyers szöveget tartalmazó nyomtatási feladatot a nyomtatónak, akkor ehhez kénytelenek vagyunk a rendszerünket beállítani. Elõször is szükségünk van szövegszûrõre, ami megállapítja, hogy a frissen érkezett nyomtatási feladat nyers szöveget vagy PostScript® programot tartalmaz-e. Minden PostScript®-alapú feladat a %! karaktersorozattal kezdõdik (a többi esetben olvassuk a nyomtató leírását). Szóval, ha a nyomtatandó állomány elsõ két karaktere ilyen, akkor egy PostScript® programmal van dolgunk és közvetlenül továbbküldhetjük a nyomtatási feladatot a nyomtatónak. Minden más esetben a szûrõnek elõbb át kell alakítania a szöveget PostScript® nyelvre.

Hogyan érhetjük el mindezt?

Ha soros nyomtatónk van, akkor erre a feladatra az lprps parancs tökéletes. Az lprps egy olyan PostScript® szûrõ, amely mind a két irányban képes közvetíteni. Folyamatosan rögzíti egy állományba a nyomtató állapotát, így a felhasználók és rendszergazdák pontosan látják a nyomtató jelenlegi állapotát (például toner low (a toner hamarosan kifogy) vagy paper jam (a papír beragadt)). Ami viszont sokkal lényegesebb, hogy a psif nevû program képes megmondani az érkezõ nyomtatási feladat valódi típusát, és ennek megfelelõen meg tudja hívni nyers szöveg átalakítására a textps (egy másik program, amit a lprps mellé kapunk) parancsot. Ezután az lprps elküldi a feladatot a nyomtatónak.

Az lprps a FreeBSD Portgyûjteményének része (lásd A Portgyûjtemény), ezért a használni kívánt papír méretétõl függõen pillanatok alatt magunk is letölhetjük, fordíthatjuk és telepíthetjük a print/lprps-a4 és print/lprps-letter csomagok valamelyikét. Az lprps telepítése után egyszerûen csak adjuk meg a psif elérési útvonalát. Ha tehát telepítettük a Portgyûjteménybõl az lprps csomagot, akkor egy soros portra csatlakozó PostScript® nyomtató esetén ezt kell beírnunk az /etc/printcap állományba:

Ezenkívül még az rw tulajdonsággal meg kell mondanunk az LPD-nek, hogy a nyomtatót írásra és olvasásra nyissa meg.

Amennyiben a PostScript® nyomtatónk a párhuzamos porton csatlakozik (és amiért a nyomtatónk nem képes az lprps által igényelt kétirányú kommunikációra), szövegszûrõként a következõ szkriptet fogjuk használni:

A fentebb szereplõ szkriptben a textps programot használjuk a nyers szövegek PostScript® programokra alakításához, de helyette bármilyen más konvertáló programot is igénybe vehetünk. A FreeBSD Portgyûjteményében (lásd A Portgyûjtemény) találhatunk erre a célra egy a2ps nevû programot is, amit esetleg érdemes lehet közelebbrõl megnéznünk.

A PostScript® a magas színvonalú betûszedés és nyomtatás de facto szabványa. Emellett azonban a PostScript® egy költséges szabvány is. Az Aladdin Enterprises-nak hála azonban létezik egy hozzá hasonló szabad szoftver, a Ghostscript, amely képes FreeBSD-n is futni. A Ghostscript képes a legtöbb PostScript® állomány olvasására, megjelenítésére mindenféle eszközökön, beleértve a PostScript®et nem ismerõ nyomtatókat is. A Ghostscript és egy speciális szövegszûrõ telepítésével el tudjuk érni, hogy egy nem PostScript® nyomtató valódi PostScript® nyomtatóként viselkedjen.

Ha telepíteni szeretnénk, a Ghostscript megtalálható a FreeBSD Portgyûjteményében. Innen tehát magunk is könnyedén le tudjuk tölteni, fordítani és telepíteni.

A PostScript® nyomtatás szimulációjához elõször egy szûrõ segítségével észre kell vennünk, hogy egy PostScript® formátumú állományt készülünk kinyomtatni. Ha nem ilyen a nyomtatási feladat, akkor egyenesen a nyomtatóra küldjük, azonban minden más esetben elõször a Ghostscript segítségével átalakítjuk egy olyan formátumba, amit a nyomtató is képes feldolgozni.

Nézzünk erre egy példát: a most következõ szövegszûrõ a Hewlett Packard DeskJet 500-as nyomtatóihoz használható. Más nyomtató esetén cseréljük ki a gs (Ghostscript) parancs -sDEVICE paraméterét a neki megfelelõre. (A telepített Ghostscript által ismert nyomtatók listáját a gs -h paranccsal kérdezhetjük le.)

Befejezésül az if tulajdonságon keresztül értesítenünk kell errõl a szûrõrõl az LPD-t is:

Készen is vagyunk! Most már nyugodtan beírhatjuk, hogy lpr sima.szöveg vagy lpr akármi.ps, mind a kettõnek ki kell tudnia nyomtatódnia.

Miután elvégeztük az Alacsonyszintû nyomtatóbeállítás címû szakaszban leírt beállításokat, a (nyers ASCII szöveg mellett) kedvenc állományformátumainkhoz is minden bizonnyal szeretnénk telepíteni néhány konverziós szûrõt.

Az LPD nyomtatási rendszer kezel egy eddig még nem tárgyalt szûrõtípust is: ez a kimeneti szûrõ. A kimeneti szûrõ a szövegszûrõhöz hasonlóan csak nyers szöveg nyomtatására használatos, de tartalmaz néhány egyszerûsítést. Ha kizárólag csak kimeneti szûrõket alkalmazunk, akkor:

Ne bûvöljön el minket a szûrõ egyszerûsége! Ha például a nyomtatási feladatban minden állományt újabb lapon szeretnénk kezdeni, akkor azt kimeneti szûrõvel nem tudjuk megoldani. Erre a célra használjunk szövegszûrõt (másik nevén bemeneti szûrõt), lásd A szövegszûrõ telepítése szakaszt. Továbbá, a kimeneti szûrõ valójában sokkal bonyolultabb abban a tekintetben, hogy a beérkezõ adatok közül neki kell kikeresnie a speciális jelentéssel bíró karaktereket ugyanúgy, ahogy az LPD helyett saját magának kell küldenie a jelzéseket.

Azonban a kimeneti szûrõk használata elkerülhetetlen, ha például fejléclapokat akarunk nyomtatni, és esetleg még különbözõ inicializálásra használatos speciális kódokat vagy karakterláncokat akarunk ez elõtt kiküldeni. (Ellenben badarság a fejléclapoktól követelni a felhasználó adatait, hiszen az LPD a kimeneti szûrõnek nem ad semmilyen erre vonatkozó információt.)

Egyetlen nyomtató esetén az LPD egyaránt lehetõvé teszi kimeneti, szöveg- és más egyéb szûrõk használatát. Ilyenkor az LPD a kimeneti szûrõn keresztül csak a fejlécet tartalmazó oldal (lásd a Fejléclapok szakaszt) nyomtatását indítja el. Ezt követõen az LPD arra számít, hogy a kimeneti szûrõ két karakter, az ASCII 031 és az ezt követõ ASCII 001, hatására leállítja magát. Amikor tehát a kimeneti szûrõ érzékeli ezt a két karaktert (031, 001), akkor a SIGSTOP jelzéssel le kell állnia. Miután az LPD lefuttatta a többi szûrõt, a SIGCONT jelzéssel újraindítja a kimeneti szûrõt.

Ha van kimeneti szûrõnk, de nincs szövegszûrõnk, akkor az LPD minden további feldolgozás nélkül továbbadja a nyomtatási feladatot a kimeneti szûrõnek. Ahogy már korábban is említettük, a kimeneti szûrõ a nyomtatási feladatban levõ összes állományt egymás után nyomtatja ki, lapdobások vagy bármilyen más papírmozgatás nélkül, ezért valószínûleg nem ez kell nekünk. Az esetek túlnyomó részében ehhez elég egy szövegszûrõ.

A korábban szövegszûrõként beharangozott lpf program kimeneti szûrõként is képes funkcionálni. Ha szükségünk lenne egy gyorsan összecsapható kimeneti szûrõre, és nem akarunk a speciális karakterek, valamint a jelzések küldésével elidõzni, akkor próbálkozzunk az lpf használatával. Az lpf parancsot mellesleg becsomagolhatjuk egy olyan szkriptbe is, amely elvégzi a nyomtató számára szükséges inicializálást.

A FreeBSD bináris terjesztéséhez mellékelt /usr/libexec/lpr/lpf program egy szövegszûrõ (bemeneti szûrõ), amely képes (az lpr -i paranccsal hozzáadott nyomtatási feladatokat) tabulálni, (az lpr -l paranccsal felvett nyomtatási feladatokban) a vezérlõkaraktereket figyelemen kívül hagyni, a nyomtatási feladatban elõforduló törlések és behúzások nyomtatási pozícióját igazítani és nyilvántartani a kinyomtatott lapokat. Kimeneti szûrõként is tud viselkedni.

Az lpf szûrõ rengeteg nyomtatási környezetben felhasználható. Habár nem képes a nyomtatónak inicializáló jelsorozatokat küldeni, mégis könnyû olyan szkriptet írni, amely elvégzi ezeket a hiányzó kezdeti beállításokat, majd lefuttatja az lpf szûrõt.

Az lpf akkor lesz képes helyesen számolni a kinyomtatott lapokat, ha ehhez az /etc/printcap állományban jól töltjük ki a pw és pl tulajdonságokat. Ezen értékek segítségével határozható meg ugyanis, hogy mennyi szöveg fért rá egy lapra és így mennyi lapot emésztett fel az adott felhasználó által küldött nyomtatási feladat. A nyomtatás nyilvántartásával kapcsolatban A nyomtató használatának nyilvántartása címû szakaszt érdemes elolvasni.

Az Alacsonyszintû nyomtatóbeállítás címû szakaszban az /etc/printcap állományban a sh (úgy mint "suppress header") tulajdonsággal kikapcsoltuk a fejléclapokat. A fejléclapok engedélyezéséhez mindössze el kell távolítanunk ezt az sh tulajdonságot.

Ez túl egyszerû, nemde?

Igen, ez így van. Elõfordulhat, hogy szükségünk van még egy olyan kimeneti szûrõre is, amely inicializáló karaktereket küld a nyomtatónak. Íme egy példa ehhez a Hewlett Packard PCL-kompatibilis nyomtatói esetére:

Az of tulajdonsággal adjuk meg a kimeneti szûrõt. A Kimeneti szûrõk szakaszban errõl részletesebben is olvashatunk.

A korábban ismertetett teak nevû nyomtatóhoz most az alábbi minta /etc/printcap állományt mellékeljük. Itt engedélyeztük a fejléclapokat és hozzátettük az iménti kimeneti szûrõt:

Mostantól kezdve, amikor a felhasználók a teak nyomtatón akarnak nyomtatni, minden nyomtatási feladathoz kapni fognak egy fejléclapot. Amennyiben a kedves felhasználók mégis keresgetni akarják a nyomtatásaikat, az lpr -h paranccsal tetszõleges módon letilthatják azokat. Az lpr(1) többi hasonló opcióját A fejléclapokhoz tartozó beállítások szakaszban találjuk.

A fejléclapok engedélyezésével az LPD egy ún. hosszú fejlécet fog készíteni, vagyis a felhasználót, a gépet és a nyomtatási feladatot jól azonosító, egész lapot kitöltõ óriási betûket. Erre egy példa (amiben a rose nevû géprõl kelly küldte az "outline" elnevezésû nyomtatási feladatot):

Ezt követõen az LPD elküld még egy lapdobást is, ezért maga a nyomtatási feladat eredménye egy új oldalon fog kezdõdni (kivéve, ha az /etc/printcap állományban az adott nyomtatóhoz tartozó bejegyzésben megadtuk az sf (úgy mint "suppress form feeds", vagyis a lapdobások letiltása) tulajdonságot.

Ha úgy jobban tetszik, akkor az /etc/printcap állományban a sb tulajdonsággal az LPD utasítható rövid fejlécek készítésére is. Ilyenkor a fejléclap tartalma mindössze ennyi lesz:

Alapértelmezés szerint az LPD elõször a fejléclapot, majd a nyomtatási feladatot végzi el. Ezt a sorrendet az /etc/printcap állományban a hl (header last) tulajdonsággal meg tudjuk fordítani.

Az LPD által felkínált fejléclapok használata során egyetlen irányelv érvényesül a nyilvántartásukban: a fejléclapok költségmentesek.

De miért?

Azért, mert kizárólag csak a kimeneti szûrõ képes a fejléclapok viselkedését irányítani, ami viszont nem képes semmiféle nyilvántartásra, hiszen nem kapja meg az ehhez szükséges felhasználói- vagy gépnév információkat, illetve nyilvántartásokat. Emiatt fogalma sincs róla, hogy kit terhel az adott nyomtató használata. Úgy sem tudjuk megoldani a problémát, ha a szöveg- vagy konverziós szûrõkben (ahol már rendelkezésünkre állnak a felhasználó és a gépének adatai) "növeljük a lapok számát eggyel" a nyomtatási feladatban, mivel a felhasználók az lpr -h parancs használatával kedvük szerint letilthatják a fejléclapokat. Ezt ugyan alapvetõen a természetet óvni kívánó felhasználók részesítik elõnyben, de ettõl függetlenül sem erõszakolhatjuk rá mindenkire.

Az sem elég, ha minden szûrõ létrehozza a saját fejlécét (amiért aztán pénzt kérhetnénk). Mivel ha a felhasználók az lpr -h paranccsal le akarják tiltani a fejlécek használatát, attól a szûrõkhöz még mindig létrejönnek, hiszen az LPD a -h opcióról semmilyen értesítést nem küld át a szûrõknek.

Nos, ilyenkor mitévõk legyünk?

A lehetõségeink:

Ahogy arról már korábban is szó esett, az LPD képes többféle nyomtató számára is megfelelõ, nyers szövegû fejléclapokat készíteni. Persze a PostScript® közvetlenül nem képes nyers szövegek nyomtatására, ezért az LPD ezen lehetõsége lényegében használhatatlan - többnyire.

Ilyen helyzetben a fejléclapok használatának nyilvánvaló módja, hogy minden szövegszûrõt fejlécek gyártására utasítunk. Ezek a szûrõk a felhasználóról és a gépérõl kapott információkból össze tudják állítani a megfelelõ fejléclapot. A megoldás hátránya, hogy ez még olyankor is megtörténik, amikor a felhasználók az lpr -h paranccsal küldik a nyomtatási feladataikat.

Kísérletezzünk egy kicsit ezzel a módszerrel! A most következõ szkript három paramétert fogad el (a felhasználó hozzáférést, a gép és a nyomtatási feladat nevét), majd ezekbõl létrehoz egy egyszerû PostScript® formátumú fejlécet:

Ezzel a szkripttel pedig mindegyik konverziós és szövegszûrõ elõször létrehoz egy fejléclapot, majd elvégzi a felhasználó nyomtatási feladatát. Íme egy korábban már bemutatott DVI szûrõ, amit most kiegészítünk a fejléclapok használatával:

Láthatjuk, hogy a szûrõnek a felhasználói- és a gépnév megállapításához végig kell néznie a paraméterek listáját. Ez lényegében minden más konverziós szûrõnél ugyanígy néz ki. Ez a lista azonban a szövegszûrõk esetén némileg eltér (lásd a Hogyan mûködnek a szûrõk? szakaszt).

Már az elõbbiekben is tárgyaltuk, hogy ez a megoldás, habár eléggé egyszerû, az lpr számára nem teszi lehetõvé a fejléclapok letiltását (a -h opció). Ha a felhasználóink kímélni akarják a fákat (vagy meg akarják úszni a fejléclapok égbeszökõ költségeit), akkor ezt nem tudják megtenni, hiszen a szûrõk minden nyomtatási feladathoz készíteni fognak fejléceket.

Ezt a korlátozást csak úgy tudjuk elsöpörni, ha bevetjük a A nyomtató használatának nyilvántartása szakaszban leírt cselt, tehát készítünk egy olyan kimeneti szûrõt, amely megkeresi az LPD-vel generált fejléceket és létrehozza azok PostScript® változatát. Ha valaki az lpr -h paranccsal küld nyomtatnivalót, akkor LPD nem készít hozzá fejléclapot, ahogy a kimeneti szûrõnk sem. A kimeneti szûrõ minden más esetben beolvassa az LPD által küldött szöveget és átküldi a neki megfelelõ PostScript® kódot a nyomtatóra.

Ha soros PostScript® nyomtatónk van, akkor használhatjuk a psof kimeneti szûrõhöz tartozó lprps parancsot is, ami pontosan az elõbbit végzi el. Hozzátennénk azonban, hogy a psof nem számolja a fejléclapokat.

Az LPD nyomtatási rendszer alapból képes más, szintén LPD-t (vagy vele kompatibilis rendszert) futtató számítógépekre nyomtatási feladatokat küldeni. Ezzel lényegében az egyik géphez hozzá tudunk kapcsolni egy nyomtatót, amit aztán a többiek számára elérhetõvé teszünk. Ez olyan nyomtatók esetében is mûködik, amelyek ismerik az LPD által alkalmazott protokollt.

A távoli nyomtatáshoz elõször telepítsük a nyomtatót valamelyik számítógépre az Alacsonyszintû nyomtatóbeállítás szakaszban leírtak szerint, és ezzel az lesz a nyomtatószerverünk. Ezután, amennyiben szükségesnek találjuk, végezzünk magasabb szintû nyomtatóbeállításokat is. Ne felejtsük el kipróbálni a nyomtatón, hogy rendesen mûködik az LPD mindegyik olyan beállításával, amit engedélyeztünk. Emellett gondoskodjunk minden olyan jogosultságról is, amivel a helyi számítógéprõl el tudjuk érni a távoli számítógép által felkínált LPD szolgáltatást (lásd Távoli számítógépekrõl érkezõ kérések szabályozása).

Ha olyan nyomtatót használunk, aminek a hálózati felülete kompatibilis az LPD rendszerrel, akkor az elõbb említett nyomtatószerver lényegében maga lesz a nyomtató, valamint a nyomtató neve a rajta beállított név. Ezzel kapcsolatban olvassuk el a nyomtatóhoz és/vagy a hálózati csatolójához mellékelt dokumentációt.

Ezután ha szeretnénk más gépek részére is elérhetõvé tenni a frissen telepített nyomtatónkat, adjuk meg mindegyikük /etc/printcap állományában a következõket:

Kész! Az /etc/printcap állományban már nem kell megadni konverziós szûrõket, oldalbeállításokat és semmi más egyebet.

Lássunk mindezekre egy példát. A rose nevû számítógéphez két nyomtató csatlakozik, a bamboo és a rattan. Most pedig beállítjuk, hogy az orchid nevû gép felhasználói képesek legyenek ezekkel a nyomtatókkal dolgozni. Ekkor a most következõk szerint fog kinézni az orchid (a Fejléclapok engedélyezése szakaszban bemutatott) /etc/printcap állománya. Tartalmazza a teak nevû nyomtató beállításait is, és ehhez fogjuk hozzáadni a rose másik két nyomtatóját:

Ezután már csak létre kell hoznunk a megfelelõ nyomtatási könyvtárakat az orchid nevû gépen:

Mostantól kezdve az orchid felhasználói képesek lesznek nyomtatni a rattan és bamboo nevû nyomtatókon is. Ezért, ha az orchid egyik felhasználója beírja, hogy:

Az orchid gépen mûködõ LPD rendszer ezt a nyomtatási feladatot a bemásolja a /var/spool/lpd/bamboo nevû nyomtatási könyvtárba és feljegyzi róla, hogy a nyomtatásához DVI szûrõre lesz szükség. Ahogy rose gépen található bamboo nyomtatási könyvtárában elegendõ hely keletkezik, a két LPD átküldi egymás közt a rose nevû gépre az állományt. Ezután az állomány egészen addig várakozik a rose nyomtatási sorában, amíg végezetül kinyomtatásra nem kerül. A rose fogja átalakítani DVI-rõl PostScript® formátumra átalakítani (mivel a bamboo egy PostScript® nyomtató).

Amikor hálózati kártyát vásárolunk a nyomtatónkhoz, általában két változatukkal találkozhatunk: az egyikük nyomtatási rendszerként mûködik (ez a drágább), a másikuk pedig egyszerûen csak soros vagy párhuzamos csatlakozón továbbítandó adatként közvetíti az adatokat a nyomtató felé (az olcsóbb). A drágábbik változatot az elõzõ, Távoli számítógépekre csatlakoztatott nyomtatók címû szakaszban leírtak szerint tudjuk használni.

Az /etc/printcap állományban ugyan meg tudjuk adni, hogy a nyomtató soros vagy párhuzamos portra csatlakozik, és azon keresztül milyen adatátviteli sebességgel (amennyiben soros), forgalomirányítással, tabulálással, sortörési konvenció szerint stb. kommunikáljunk vele. Azonban TCP/IP vagy más hálózati porton ülõ nyomtatók adatait itt nem tudjuk kifejteni.

A hálózatra kötött nyomtatók használatához lényegében egy olyan külön kifejlesztett kommunikációs programra van szükségünk, amely a szöveg- vagy konverziós szûrõkhöz hasonló módon hívható meg. Erre rögtön adunk is egy példát: a netprint szkript a szabványos bemenetrõl beolvassa az összes kinyomtatandó adatot és átküldi azokat a hálózatra csatlakoztatott nyomtatónak. A szkript elsõ paramétereként a nyomtató hálózati nevét adjuk meg, másodiknak pedig portot. Azonban megjegyezzünk, hogy ez csak egyirányú kommunikációt tesz lehetõvé (a FreeBSD-tõl a nyomtatóig). Sok hálózati nyomtató viszont két irányban is képes kommunikálni, ezért érdemes lehet ezt kihasználni (a nyomtató állapotának lekérdezésére, nyilvántartások készítésére stb).

Rengeteg szûrõben fel tudjuk használni ezt a szkriptet. Például tegyük fel, hogy egy Diablo 750-N típusú sornyomtatót csatlakoztattunk a hálózatra, amely az 5100-as porton várja a nyomtatandó adatokat. A hálózati neve most scrivener lesz. Íme a hozzá tartozó szövegszûrõ:

Az LPD segítségével a felhasználók egy állományt könnyen ki tudnak nyomtatni akár többször is. Ha (például) a felhasználó egy nyomtatási feladat kiküldéséhez az lpr -#5 parancsot használja, akkor a nyomtatási feladatban levõ összes állományból öt példányt kap. Ennek létjogosultságát azonban nekünk kell megítélni.

Amennyiben úgy érezzük, hogy a további példányok készítése csupán felesleges papír- és tintapazarlás, akkor az sc tulajdonság megadásával az /etc/printcap állományban kikapcsolhatjuk az lpr(1) - lehetõség használatát. Így amikor a felhasználók a - kapcsolóval küldenek el feladatokat a nyomtatóra, a következõt fogják tapasztalni:

Fordítása:

Vigyázzunk arra, hogy ha távoli számítógépen zajlik a nyomtatás (lásd Távoli számítógépekre csatlakoztatott nyomtatók), akkor az sc tulajdonságot a távoli számítógép /etc/printcap állományában is be kell állítani, máskülönben a felhasználók egy másik számítógéprõl mindig képesek lesznek több példány nyomtatására.

Nézzünk erre egy példát. Itt most a rose nevû számítógép /etc/printcap állományát vesszük szemügyre. Ebben a rattan egy nagyon szívélyes nyomtató lesz, ezért engedélyezi a másolatok nyomtatását, azonban a bamboo nevû lézernyomtató nála már sokkal válogatósabb lesz, ezért a beállításai közt az sc tulajdonsággal kikapcsoljuk a másodpéldányok nyomtatását:

Az sc tulajdonságot az orchid/etc/printcap állományában is meg kell adni (és ha már itt vagyunk, akkor tegyük meg ugyanezt a teak esetében is):

Az sc tulajdonság használatával ugyan megakadályozzuk az lpr -# parancs teljesítését, azonban ez még mindig nem óv meg minket attól, hogy a felhasználók képesek legyenek többször egymás után lefuttatni az lpr(1) parancsot, vagy éppen egyetlen nyomtatási feladatban több állományt is elküldeni:

Számos módszer kínálkozik az effajta visszaélések kivédésére (beleértve a figyelmen kívül hagyást is), lehet velük kísérletezgetni!

A UNIX® csoportkezelésével és az /etc/printcap állományban található rg tulajdonság felhasználásával korlátozni tudjuk, ki milyen nyomtatón dolgozhat. Ehhez mindössze annyit kell tennünk, hogy besoroljuk egy csoportba azokat a felhasználókat, amelyek hozzáférhetnek a nyomtatóhoz, és az rg tulajdonsággal megnevezzük azt.

A csoporton kívüli felhasználókat (köztük magát a root felhasználót is) pedig ezután így üdvözli a rendszer, ha megpróbálnak valamit kinyomtatni egy korlátozott felhasználású nyomtatón:

Az üzenet fordítása:

Ha erre a távoli számítógépek esetén szükségünk lenne (lásd Távoli számítógépekre csatlakoztatott nyomtatók), akkor tegyük ugyanazt, mint amit az sc (a másodpéldányok letiltása, "suppress multiple copies") tulajdonság esetén is, vagyis az rg tulajdonságot adjuk meg azokon a távoli számítógépeken is, amelyek hozzá tudnak férni a megosztott nyomtatóhoz.

Például megengedjük, hogy a rattan nevû nyomtatót bárki használhassa, azonban a bamboo nyomtatót csak az artists nevû csoport használhatja. Következzen hát akkor a rose korábbról már ismert /etc/printcap állománya:

Most ne bántsuk a másik (az orchid nevû gépen levõ) /etc/printcap állományt. Így persze az orchid bármelyik felhasználója nyomtathat a bamboo nyomtatón. De ez most egy olyan eset, ahol egyébként lekorlátozzuk a orchid elérését is, ezért az ott beengedett felhasználók már akár használhatják is a nyomtatót. Vagy sem.

Ha sok felhasználó szeretne a nyomtatóinkhoz hozzáférni, akkor minden bizonnyal meg akarunk adni egy felsõ határt a felhasználók által beküldhetõ nyomtatások méretére vonatkozóan. Mivel a nyomtatási könyvtáraknak otthont adó állományrendszer is egyszer betelhet, ezért mindenképpen érdemes gondoskodni arról, hogy mindenki nyomtatási feladatát el tudjuk rendesen tárolni.

Az LPD az mx tulajdonsággal lehetõséget ad arra, hogy lekorlátozzuk a nyomtatási feladatokban található egyes állományok méretét. Ennek mértékegysége egy BUFSIZ blokk, ami pedig 1024 byte. Ha értékül nullát adunk meg, akkor nincs korlátozás, viszont ha semmit sem rögzítünk, akkor az mx tulajdonság alapértéke, vagyis 1000 blokk lesz a határ.

Fontos tudni, hogy az LPD nem dobja vissza a méreten felüli állományokat. Ehelyett a méret alatti részt szépen berakja a sorba és kinyomtatja, a többi pedig elhagyja. Lehetne rajta vitázni, hogy ez mennyire helyes cselekedet.

Példaképpen definiáljunk a korábban használt rattan és bamboo nyomtatóinkhoz ilyen korlátokat. Mivel az artists csoport tagjai hajlamosak nagy PostScript® állományokat küldeni, ezért most lekorlátozzuk ezt öt megabyte-ra. A szöveges nyomtatónk esetén azonban nem lesz semmilyen határ:

Ismét hozzátesszük, hogy ezek a korlátok csak a helyi felhasználókra vonatkoznak. Amennyiben távolról is el lehet érni ezt a nyomtatót, a távoli felhasználókat nem fog semmilyen korlátozás érinteni. Azokon a számítógépeken is meg kell adnunk az /etc/printcap állományban az mx tulajdonságot. Ehhez a Távoli számítógépekre csatlakoztatott nyomtatók címû szakaszban találunk segítséget.

Van még egy speciális módszer, amivel képesek vagyunk szabályozni a távolról érkezõ kérések méretét. Errõl a Távoli számítógépekrõl érkezõ kérések szabályozása szakaszban olvashatunk.

Az LPD nyomtatási rendszer több módot is szolgáltat a távolról érkezõ nyomtatási feladatok szabályozására:

A FreeBSD-ben egybõl találunk is két programot, amivel pillanatok alatt ki tudunk alakítani egy egyszerû idõszakos elszámolási rendszert. Ezek Az lpf szövegszûrõ címû szakaszban ismertetett lpf és a nyomtatók nyilvántartásait tartalmazó állományok adatainak összegyûjtését és kiértékelését végzõ pac(8).

Ahogy korábban már leírtuk a szûrõkrõl szóló szakaszban (Szûrõk), az LPD a szöveg- és konverziós szûrõket parancssorból a nyilvántartást tároló állomány nevével indítja el. Ezt a paramétert a szûrõk aztán fel tudják használni a nyilvántartások feljegyzéséhez. Az állomány nevét az /etc/printcap állományban szereplõ af tulajdonsággal tudjuk megadni, vagy teljes elérési úttal, vagy pedig a nyomtatási könyvtárhoz viszonyítva.

Az LPD az lpf szûrõt a lap szélességének és hosszának megadásával indítja el (ezeket az értékeket a pw és pl tulajdonságokból származtatja). Az lpf ezek felhasználásával meg tudja mondani, mennyi papírt használtunk el. Miután kiküldte az állományt a nyomtatóra, nyilvántartásba is veszi. Ezek a típusú bejegyzések valahogy így néznek ki:

Minden nyomtatóhoz érdemes külön nyilvántartást vezetni, mivel az lpf nem tartalmaz semmilyen beépített zárolási megoldást, ezért két lpf párhuzamos futtatása könnyen összezagyválhatja a közösen használt nyilvántartások tartalmát. Az /etc/printcap állományban az af=acct tulajdonság megadásával könnyen létre tudunk hozni minden nyomtatóhoz külön nyilvántartást. Ilyenkor minden nyomtató könyvtárában megjelenik egy acct nevû állomány.

Amikor elérkezünk a nyomtatások kiszámlázásához, futtassuk le a pac(8) programot. Ehhez mindössze annyit kell tennünk, hogy átlépünk az elszámolni kívánt nyomtató könyvtárába és begépeljük a pac parancsot. Ekkor kapunk egy ehhez hasonló, dollár alapú kimutatást:

A pac(8) a következõ paramétereket várja:

A pac(8) által alapértelmezés szerint generált kimutatásban láthatjuk az egyes gépekrõl származó egyes felhasználók kinyomtatott oldalait. Ha nekünk viszont nem számít, hogy honnan küldték a kéréseket (mivel bárhonnan lehet küldeni), akkor a pac -m paranccsal az alábbi táblázatot készíttethetjük el:

Itt megtaláljuk a ténylegesen kifizetendõ összegeket is, amik kiszámításához a pac(8) az /etc/printcap állomány pc tulajdonságát használja (ez alapból 200, avagy 2 cent oldalanként). Ezzel a tulajdonsággal tehát egy cent századrészében mérve tudjuk megadni az oldalakénti vagy lábankénti árakat. Ezt a beállítást természetesen a pac(8) -p opciójával felül tudjuk bírálni. Arra azonban vigyázzunk, hogy a -p után dollárban kell megadnunk az árat. Emiatt tehát a

parancs szerint minden egyes oldal másfél dollárba fog kerülni. Ezzel az opcióval aztán alaposan megdönthetjük az árakat.

Végezetül megemlítjük, hogy a pac -s parancs az általa létrehozott elszámolást egy külön állományba menti, amelynek a neve nagyjából megegyezik a nyilvántartást végzõével, de _sum-ra (mint "summary", azaz elszámolás) végzõdik. Ezután nullázza a nyilvántartást. Amikor a pac(8) programot újra lefuttatjuk, újból beolvassa a korábban elmentett elszámolásokat, majd hozzászámolja a többit a hagyományos nyilvántartási adatokból.

A nyilvántartás pontos vezetéséhez még távolról is valamilyen módon meg kell tudnunk mondani, hogy mennyi lapot használt egy nyomtatási feladat végrehajtása. Ez a nyomtatás nyilvántartásának egyik alapvetõ problémája.

A nyers szövegek esetében ez nem is annyira bonyolult: egyszerûen számoljuk össze, hogy a nyomtatási feladatban mennyi sor kinyomtatására lesz szükség és vessük össze ezt a nyomtató által lapoként kinyomtatott sorok számálva. Ne felejtsük el számításba venni a szövegben felbukkanó törlések hatását, vagy az olyan hosszú sorokat, amelyek a valóságban több sorban fognak megjelenni.

Viszont (Az lpf szövegszûrõ címû szakaszban bemutatott) lpf program ezeket mind lekezeli a nyilvántartások készítése során. Ezért ha szintén egy nyilvántartást vezetni képes szövegszûrõt akarunk írni, akkor mindenképpen érdemes megnéznünk az lpf forráskódját.

De hogyan bánjunk el a többi formátummal?

Nos, a DVI-Laserjet és DVI-PostScript® közti átalakítások esetén a kinyomtatott lapok számának megállapításához meg kell tanítanunk a szûrõnket értelmezni a dvilj vagy dvips parancsok kimenetét. Ugyanezt meg tudjuk tenni más formátumok és más konverziós programok használata során is.

Azonban ezek a módszerek nem veszik számításba, hogy a nyomtató egyáltalán kinyomtatta-e az összes elküldött oldalt. Sok minden történhet még addig, például beragadhat a papír, kifogyhat a tinta vagy akár felrobbanhat a nyomtató - a felhasználónak ettõl függetlenül még fizetnie kell.

Mit lehet ilyenkor tenni?

A precíz nyilvántartásnak csak egyetlen biztos módja létezik. Olyan nyomtatót szerezzünk be, amely képes megmondani, mennyi lapot használt el a nyomtatás során, majd egy ilyet csatlakoztassunk soros porton vagy hálózaton keresztül. Szinte majdnem az összes PostScript® nyomtató támogatja ezt a lehetõséget, ahogy sok más gyártmány és típus is (például a hálózati Imagen lézernyomtatók). A nyomtatóhoz tartozó szûrõt ehhez úgy kell módosítani, hogy lekérdezzük a kinyomtatott lapok számát a nyomtatás után és kizárólag erre az értékre alapozva készítünk nyilvántartást. Itt nincs szükség sem a sorok számolására, sem pedig az állományok (könnyen elhibázható) átvizsgálására.

Természetesen lehetünk nagylelkûek és ne számítsunk fel semmit a nyomtatásért.

Az lpr(1) most következõ opciói a nyomtatási feladatokban található állományok formázását vezérlik. Akkor használjuk ezeket a beállításokat, ha a nyomtatási feladat nem tartalmaz nyers szöveget, vagy ha nyers szöveget akarunk formázni a pr(1) segédprogrammal.

Például az alábbi parancs kinyomtat egy halászati-jelentés.dvi nevû (a TeX betûszedû rendszerbõl már jól ismert) DVI állományt a bamboo nevû nyomtatón:

Ezek a beállítások a nyomtatási feladatban szereplõ minden egyes állományra vonatkoznak, ezért nem keverhetjük (például) a DVI és ditroff formátumú állományokat egy nyomtatási feladaton belül. Ehelyett külön nyomtatási feladatokban kell elküldenünk az eltérõ formátumú állományokat, és mindegyik nyomtatási feladathoz külön konverziós beállításokat kell megadnunk.

Vegyünk az iméntiekre egy példát. A következõ parancs az ls(1) szépen megformázott man oldalát nyomtatja ki az alapértelmezett nyomtatón:

A zcat(1) kitömöríti az ls(1) man oldalának forrását és átadja a troff(1) parancsnak, ami ebbõl létrehoz a GNU troff formátumának megfelelõ kimenetet és továbbadja az lpr(1) parancsnak, ami végül elküldi a nyomtatási feladatot az LPD nyomtatási rendszernek. Mivel az lpr(1) parancsnak megadtuk az -t kapcsolót, a nyomtatási rendszer a GNU troff formátumban érkezõ adatokat magától át fogja alakítani olyan formátumra, amit a nyomtató is képes lesz megérteni.

Az lpr(1) most felsorolandó beállításaival az LPD rendszert arra tudjuk utasítani, hogy a nyomtatási feladatot különleges módon kezelje:

Az lpr(1) most következõ beállításai a nyomtatási feladatok fejlécében megjelenõ szövegekre vannak hatással. Így ha letiltottuk a fejléclapok használatát, akkor ezek a kapcsolók lényegében semmit sem állítanak. A Fejléclapok címû szakaszból tudhatunk meg többet ezek beállításáról.